Csend fogadalom

2010 december 13. | Szerző: Szaffy |

 “Az egyedüllét soha vissza nem térő alkalmat kínál
arra, hogy a belső csendben az ember végre meghallja saját, igazi hangját. Ez a
belső hang gyógyító és vigasztaló, akár sorsfordító változtatásokat képes
elindítani az életedben!” (Rácz Zsuzsa, magyar író)

Megtaláltam azt amit kerestem.

ÍME:

Legtöbbünk életében nem kap elegendő szerepet a csend. Már a
reggeli készülődés alatt zenét hallgatunk vagy bekapcsoljuk a televíziót, majd
munkába menet is szól a rádió. Napközben impulzusok sokasága ér minket, emberek
vesznek körül, ilyenkor esélyünk sincs a csendre. Hazaérve azonban
megtehetnénk, hogy nem nyúlunk rögtön valamelyik távirányító után, hanem
szánunk magunkra néhány percet – magunkban. Minimalizálhatnánk a külső
ingereket, de többnyire nem tesszük, mert menekülünk önmagunk, a gondolataink
elől.

Sokan irtóznak a csendtől, mert azt – tudat alatt – a
magányosság érzetével párosítják. A pszichológusok ezt azzal magyarázzák, hogy
gyermekkorunkban a családtagok jelenléte, tevékenységeik hangjai nyújtottak
biztonságot, s ez a beidegződés okozhatja még felnőttkorunkban is azt a
kényszert, hogy állandó zajban töltsük mindennapjainkat. Pedig a csend nem
egyenlő a magánnyal! Ennek tudatosítása az első lépés a csend megteremtése
felé.

Sokan azt tapasztaljuk, hogy ha csend vesz bennünket körül,
nyugtalanító hangok, párbeszédek jelennek meg a gondolatainkban. Az első
reakció, a félelem az, ami ilyenkor arra sarkall, hogy más zajhatásokkal
elnyomjuk az aggasztó jelenséget. Ám ez csak tüneti kezelés, hangjaink,
démonaink ettől még nem szűnnek meg, csupán elnyomjuk őket. Meg kell tanulnunk
szembenézni velük, megismerni és elfogadni őket. Fontos, hogy tudjuk, nem
vagyunk elveszettek belső zűrzavarunk kavalkádjában, hanem csak megfigyelőként vagyunk
jelen saját elménkben, és saját szándékunk szerint irányítjuk rá vagy fordítjuk
el a figyelmünket egy-egy gondolatról.

Ha már képesek vagyunk mindenféle külső zajhatást kizárva
befelé figyelni, egy más, szabadabb tudatállapotba kerülünk, amelyben már nincs
szükségünk tovább olyan kapaszkodókra, amelyek megmentenek bennünket saját
magunk mélyebb megismerésétől. Mi magunk döntjük el, mire irányítjuk a
figyelmünket, mire fordítjuk az energiáinkat, s ez hosszú távon jelentősen javítani
fogja életminőségünket.